Chapter 30. - The End.

- Na, Harry! Kelj már fel, mennünk kell!- paskolta meg egy másik Harry hátát.- Nicholas, hozd a lányt!- szólt oda, egy izompacsirtának.
- Na nem!- ordította Matty mögüllem. Futott pár lépést, majd átváltozott farkassá. Fölöttem átrepült, ám mikor rávetődött volna Nicholasra, ő előhúzott egy tőrt, és egyenesen Mattyre hajította.
     Fel sikítottam.
     Matty szívébe fúródott a tőr. Kábé, 2 méterre tőlem elfeküdt, és visszaváltozott emberi alakjába.
- Nem, nem, nem, nem!- hajtogattam. Odaszaladtam hozzá, s szemébe néztem.- Ne merészelj itt hagyni Matthew!- suttogtam, közel az arcához, miközben a kezét szorongattam. Hezitáltam, hogy a kést, kivegyem e mellkasából, vagy attól csak rosszabb lesz-e.
     A többiek körülöttem álltak. Illetve, a testvéreim Matty mellé térdeltek. Perrie össze vissza mormolt mindent, kisírt szemekkel, de nem működött egyik sem.
- Itatsd meg!- kiabált Aeronra Parker.
- Nem, te! Neked erősebb a véred!
- Ne... vesze-ked-jetek...- nyögte ki a szavakat Matty.- Bella. Hú-húzd ki a tö-tőrt.
- Nem, Bella, így még van esélye túlélni!
- Ki ne szedd!
- Igaza van ki kéne szedni!- mondták egyszerre. Ebből ismét vita alakult ki. Pillanatok múlva, ügyet sem vetve testvéreimre, eleget tettem Matty kérésének.
     Kihúztam a tőrt mellkasából, felálltam, és egyenesen Nicholasra dobtam. Hogy egészen pontos legyek, a homloka közepébe. Nem szenteltem további figyelmet rá, visszaültem Bátyámhoz.
- Matthew, nem hagyhatsz itt!- suttogtam. Vérben ázott testét, a sajátomhoz szorítottam. Avval a kevés életerejével, ami még maradt neki, átkarolt.
- Szeretlek! Mindanyiótokat! És mindig is foglak! Vigyázzatok rá, kérlek!- mondta nekünk, majd nézett fel Liamékre.
- Szükségem van rád! A nagy tesómra! Kérlek, nem hagyhatsz itt! Em- emlékszel, menyit játszottunk? É-és, hogy mindig rossz voltam? Ígérem, hallgatni fogok rád! Ígérem!- viselkedésem olyan volt, mintha egy kislány beszélt volna belőlem.- Szükségem van a bátyámra! Nem akarom hogy meghalj, hallod? Matty!
- Szeretlek!- suttogta.
- Szeretlek!- súgtam fülébe. Megcsókoltam arcát, s nyakába temetkeztem. Zokogtam, mint még soha életemben. Nem figyeltem semmire, és senkire, csak a sírásra.
     Miattam! Miattam halt meg! Ha nem vagyok olyan istenverte kíváncsi, nem jövök el, és ők sem jönnek ide, és nem hal meg. Otthon kellett volna maradnom, és rágódni.
     Az ég szerelmére, megöltem a bátyám.
     Hasonlóan éreztem magam, mint percekkel korábban, csak százszor annyira. A szívemet mintha darabokra morzsolnák. A könnyek még mindig záporoztak, pedig éreztem, hogy mindjárt nem csak a könnycsatornám, hanem a testem is kiszárad, annak ellenére, hogy az eső változatlanul szakad.
     Metty élettelen testére dőltem.
     A szomorúság mellé, beférkőzött annak a jó barátja. A düh. Fel pillantottam. Harryt egy nagydarab férfi vitte a hátán. Alex, mellettük ügetett. Összesen öt ember távozott leszámítva Harryt és Alexet. A többi 15 körbe állta Nicholas testét, közben minket méregettek. Főként engem.
- Vége van a családi összeborulásnak?- kérdezte az, aki Alexel kezdett szóba.
     Csak erre vártam. Felpattantam, és 2 egész másodperc alatt a pasasa előtt álltam. Mivel alacsony vagyok, felnéztem rá.
- Most félnem kéne?- röhögött fel torokból.
- Kéne!- suttogtam, mégis hallhatóan.
     A mai napig nem tudom, honnan jött annyi energia, és egyáltalán, az elképzelés.
     Az idő megváltozott. A csapadék mellett, óriási szél kavarodott. Lopva hátra tekintettem, s láttam, hogy elindulnának felém a barátaim, ám egy laza kéz mozdulatal, elsöpörtem őket, s falat vontam fel. Aztán, magamon végig tekintettem, tetőtől talpig. Sejtésem sincs, miből, de, bőr nadrág, fekete torna csuka, fekete szakadt póló, és a bőr dzsekim termett rajtam. Hajamat, tépte a szél, így láttam meg, hogy a szőkéből, szürke lett. A gerincemen elektromosság futott végig, egészen fel a tarkómig.
- Nos?- vetettem oda egy gúnyos mosolyt- És most hogy állunk?
- Vi-vissza vo-vonom, a-ami az előbb mo-mondtam!- dadogta.
- A-a!- mutattam a mutató ujjammal- Olyat nem lehet!
     Kinyújtottam feléjük a jobb kezemet, majd ujjaimat összeszorítottam, mint mikor valakit meg akarsz karmolni. Mindegyik a szívéhez kapott, s azonnal a földre dőltek. Megöltem őket. Mind.
     Ezek után, és az eső alább hagyott. A szél fújdogálta a hajam, az eső, meg csöpörgött. Megfordultam, s szeretteimre néztem. Mind ijedten néztek rám vissza. Intettem, és a fal eltűnt. Sajnálkozó tekintetet sugároztam feléjük. Mattyhez igyekeztem.
- A szemed... Sárga.- mondta Aeron.
- Ezek szerint, nem kell 18 éves korodig várnod!- mondta Perrie.



      Sziasztok, Manók! Hát, mégsem lesz szünet. Nem akarlak megváratni titeket, meg minden! Sőt, hétfőn is lesz egy rész, de ehez ne szokjatok hozzá! ;) Na, de ezt a barátnőmnek köszönhetitek. Ő olvassa a blogomat, és mivel nem tudtunk külön talizni, és nem is fogunk jövő héten, így kérek bocsánatot tőle! <3 No, de jó olvasást, és legyen szép álmotok! <3
      P.S.: Bocsi, hogy rövid rész lett!
      Puxx:Flói