ll. Chapter - 11. Vampire Fever

- Hozzám jössz?- kérdezte még egyszer, miután nem tudtam válaszolni az elsőre. Félre ne értsétek! Természetesen igent akartam mondani, csak egy hang sem jött ki a torkomon. A könnyeim patakokban folytak.
    Tudatni akartam Harryvel, hogy igen, ezért lehajoltam, megcsókoltam, és megpróbáltam rá mosolyogni.
- Szeretlek!- nyögtem ki.
- Tudom...
    Bezárkóztunk a szobába, és... hát, ismét lefeküdtünk. De nem ám aludni, nem ám! Állítólag, egyre jobb vagyok. Én meg egyre jobban élvezem. Szóval.... ;)
    Pár órával később, mikor Haz elaludt, gondolkodni kezdtem. ~Hogy lehet az, hogy én itt vagyok, Harryvel, egyedül. Nem értem! Ha Dylan akar tőlem valamit, akkor nem kéne tennie is érte? Szeret engem, vagy mi, a halál!? Ha Harry nem engem szeretne, hanem egy másik lányt, de úgy, mint engem, és én fogjul ejteném, mert kellene az ereje, és a többi, és lenne saját szobájuk, ahol szexelnek, én már megöltem volna, leszarva mit gondol Harry. Nem? Mi célja van ezzel? Vagy, talán már rájött, hogy mit tervezünk? Esetleg ő sántít valamiben? Ó, egek!~
    Mikor a legrosszabbra gondoltam, Harry kapkodva felkelt álmából.
- Hallod te a szívverésedet? Mert én igen!!- nézett rám dühösen- Megint min gondolkodtál??- simította meg a hátamat.
- Semmin, igazán semmin! Csak aggódok.
- Nem mondom, hogy nincs miért, mert van, de próbálj meg nem rá gondolni.- odahajoltam hozzá. Fejem az övére hajtottam. Mosolyogni kezdtem, aztán, mikor megcsókoltam volna, ő elugrott, és a földön forgolódott.
- Úr Isten! Mi van?- kiáltottam, és utána ugrottam.
- Hívd... Dylant!- suttogta. Kirohantam a szobámból, le a lépcsőn, miközben Dylan nevét kiáltottam.
- Mi van?- sietett elém, ijedt arccal.
- Harry, valami történt vele! Azt mondta hívjalak!- amint megláttam, visszafelé kezdtem futni, természetesen ő jött mögöttem.
- Te.. voltál!- mondta alig hallható, rekedt hangon, Dylannek.
    Dylan lehajolt hozzá, és vizsgálni kezdte.
- Sárga a szemed, és kint vannak a fogaid. Vámpír lázad van.
- Milye?
- Megfertőződött. Ez egy vírus fajta, vámpíroknál. Gyilkolni akar majd. Bárkit. Mindenkit! De csak akkor, amikor éhes. Elfogja veszteni a fejét, és senkit nem fog felismerni. Ez hasonlít az amnéziára, csak e mellé vérszomj is társul. ... Egy pillanat és jövök.- mondta, és kiviharzott.
     Csak álltam és néztem Harryt, ahogy kínlódik. Valamit tátogni kezdett, de mire odahajoltam, hogy le tudjam olvasni, vagy halljam, hogy mit mond, Dylan visszajött Alexel és Ryannel maga mögött.
- Állj félre!- mondta hűvösen.
- Nem! Mit akarsz vele csinálni?- húzódtam hozzá még közelebb.
- Csak segíteri akarok!- leguggolt hozzám, s egy ujjával végig simította az állam- Nem akarhatod, hogy másokat bántson!
- Hova akarod vinni?- adtam be a derekam, miután alaposan végig gondoltam, mit mondott Dylan.
- A pincébe. -hangja, meglepetésemre kellemes volt.
- Rendben. - intett a két fiúnak, ők megfogták, és elindultak vele le. Nem mertem velük menni. Nem vagyok képes nézni, hogy szenved, és nem tudok ellene tenni semmit. Képtelen voltam.
     Dylannel csak néztük egymást, aztán, amikor megindult ki, megszólítottam.
- Várj! Tudsz neki segíteni?- néztem rá, könnyes szemekkel.
- Nem. Sajnálom, de akár, még meg is halhat. Most azt fogja átélni, mint mikor átváltozott vámpírrá. Újra meghal. Ha erős a szervezete, akkor túl éli, de ha nem... Sajnálom!



     Sziasztok Manók! Ne haragudjatok, sok mentségem nincs, ezért nem is magyarázkodok. Ráadásul, olyan rövidke lett ez a rész! Sajnálom! És, ezentúl két hetente lesznek a részek. De, van valami jó hírem is. Az új blogom. 
 http://mywierdlifelikewitch.blogspot.hu/ 
Ott vasárnap lesznek részek. Kukkantsatok be!
      Puxx:Flói

ll. Chapter 10. - Little Things

      ~Most komolyan, hihetek neki, vagy nem?~
- Azt szeretnéd, ha őszinténk lennénk egymással?- kérdeztem bátran.
- Igen.- mondta röviden.
- Ha most ide jönne egy idegen, és ugyan ezt mondaná neked, amit te nekem, te hinnél neki, és megbíznál benne, és elmondanád neki a titkaidat?
- Hát, jó, de...
- Mi a biztosíték arra, hogy ha elmondok neked valamit, azt nem tudja meg a bátyád?- sandítottam rá.
- Hát, végülis igazad van. Nem tudok semmiféle "biztosítékot" nyújtani neked. De azért elmondom a szándékaimat. Oké?
- Hallgatlak.
- Szóval. Ahogy már említettem. Amióta eszemet tudom, utálom a bátyámat. Ő a puszta jelenlétével felidegesít, és elviselhetetlen, mert kiskorunkban sokat bántott. De, valamilyen szinten, ha nem is szeretem, de kedvelem, mert mégis csak a bátyám. De! Amit művel ő, és amit a szüleink tettek elfogadhatatlan.
- Ugye tudod, hogy az én szüleim ölték meg a tieidet. Nem rosszallásból mondom, csak...- néztem félre.
- Tudni tudom, és legbelül tudom, hogy a szüleid jogosan tették ezt. Fájni fáj, de megérdemelték.- jelentek meg a könnyek a szemében, miközben a kezén nézegette a gyűrűket.- De a szüleid a bátyám miatt haltak meg.
- Dehát, ha ő ennyi éves...
- Tudod, egy idő után nem öregszünk. És, mielőtt megkérdezed, én kaptam egy fiatalító szérumot, amitől maradhattam Dylan húga...- körzött szemeivel. Egy oldal mosolyt eresztettem rá, mire ő úgyszintén.- Szóval. Amit művel ő, és amit a szüleink tettek elfogadhatatlan. Ennek ellenére nem akarom hogy meghaljon. De azt sem, hogy ő uralja a világunkat. Az embereknek van szabad akaratuk, had tegyék azt, amit szeretnének, és a többi. A tervem az, hogy el kell venni a varázserejét. Anélkül nem ér semmit.
- Vagy, az enyémet, nem? Végülis, azért akart engem, hogy úralkodhadjon, ugye?
- Is. Ő tényleg szerelmes beléd. És, végül is, az sem lenne egy rossz megoldás, de szerintem, hatásosabb, ha az övét vesszük el.
- És a csatlósaival mi lesz? Megszűnnek létezni, ha nem lesz ereje a bátyádnak, vagy mi?- pislogtam bután.
- Nem, de vezető nélkül mire mennek? Sem Ryan, sem Alex nem kielégítő... Mármint mint vezető.
- Te jó ég. Te lefeküdtél velük?- a pupilláim kétszereseire nyíltak.
- Hát, igen...- szégyelte el magát.
- Mindegy, mond tovább.
- Szóval, mivel ők nem lennének jó vezetőnek, ezért feloszlanának, így gond nem lenne. Sőt te kétszeresen is jól járnál.
- Mert?
- Mert a trón téged illet.- pár pillanatig hallgattunk, ám utána, ő megtörte a csendet- Szóval, most már bízol bennem?
- Szeretem Harryt, és most vesztettem el a szüzességemet vele tegnap. Tényleg szeretem. Dylan pedig... hát... nem is tudom. Kedves, és jó képű, de voltaképpen az ellenségem. És ki ne felejtsük, hogy megölte a bátyámat, és ezt akarja tenni Harryvel is.
- Ismerem Harryt.
- Honnan?- szólalt meg bennem a féltékenység.
- Sokszor vittem le neki vért, többet, mint amennyit szabadott volna. - mosolyogta. A meg könnyebüléstől, én is.
- És most, ha ezt megtesszük, hogyan tennénk meg?
- Ne felejtsd el, hogy te vagy a leghatalmasabb boszorkány.
- Hogy is tudnám..- fintorogtam- Csakhogy, itt nincs erőm.
- Hát ez az. Itt. De ha nem leszel a holdkő hatása alatt, akkor?
- De, hogyan? Nem bízik annyira bennem, hogy elmenyünk kettecskén fagyizni!
- Bella, minden idő kérdése. Gondolj bele, milyen ütőkártya van nálunk?- mikor egy perc múlva sem mondtam semmit, folytatta- Szeret téged. Ha elhiteted, hogy te is őt, nem fog kelleni a holdkő neki, és akkor puff. Volt varázslat, nincs varázslat, viszlát világ vége.
- És Harry?
- Harrynek elkéne bújnia, elszöknie. Valahova, ahol még az ördög sem keresné, valahova, ahová Dylan be sem tenné a lábát, és nem is engedne oda be senkit.
- Ne csigázz!
- A szüleink kriptájába.- ismét heves pislogásba kezdtem- Figyelj, holnap visszatérünk erre. Felkisérlek a szobádba, elszigetelem, és beszéld meg vele, mind ezt, rendben?
- Rendben. Amikor kijöttünk, azért köröztél a kezeddel?
- Igen, le hangszigeteltem.- mosolygott büszkén.
     Bementünk a házba. Az ajtónál állt Dylan, ám mikor megállított minket, Mia megfogta a karomat, és húni kezdett felfelé a lépcsőn. Felértünk az én szobámba. Azt javasoltam, inkább kopogjunk be előbb, mielőtt belépünk, ki tudja mit csinál bent Haz. Így is tettünk.
- Igen? Gyere!- mondta. Mikor meglátta a mögöttem belépő Miát, mégnagyobbra vonta vigyorát.
- Mia!- pattant fel az ágyból, és ölelte át őt.- Bella, nagyon sokat köszön...
- Tudom, tudom.- szakítottam félbe őt.
- Én is örülök, Harry. De, ha nem haragszol, csak villám látogatást teszek itt. Bella hozz kérlek valami aranyos felsőt, ha kell holnap visszahozom, de kell valami indok.- suttogta. Én elszakadtam egy olyan trikóért aminek a háttere a színes volt, és fánkok voltak rajta, miközben ő hang szigetelte a szobánkat. - Kész is. Megyek is. Bella, mond meg neki is amiről beszéltünk. Oké?
- Persze.
- Sziasztok!
- Szia!- mondtuk egyszerre.
     Mindent elmondtam neki. A tervünk től kezdve, addig, hogy mi lenne a dolga. Nem szívlelte a legjobban, de elfogadta.
***
    Másnap reggel, mikor felébredtem, Harry nem volt mellettem. Felöltöztem, ki sminkeltem, és le mentem a konyhába.
- Jó reggelt!- köszöntöttek.
- Hali!
- Bella, beszélhetünk?- állt fel az asztaltól Mia.
- Persze....- felmentünk a szobájába.
- Mit beszéltetek meg Harryvel, mikor megy el?
- Holnap után.
- Remek, és ő most hol van?
- Fogalmam sincs! Nem volt mellettem, mikor felkeltem.
- Én Dylant nem láttam. Van egy sanda gyanúm, hogy beszélgetnek.
- Ne! Ne, ne, ne, ne, ne, ne!- mondtam gyorsan, és indultam ki. Leszaladtam a lépcsőn, le a pincébe, oda ahol rátaláltam Harryre. Zárva volt. Dörömbölni kezdtem az ajtón. Egyre erősebben, és erősebben, mígnem az ajtó eldőlt előttem.
    Harry egy székben ült, vele szemben Dylan.
- E-ezt hogy csináltad?- mutatott Haz az ajtóra, amin immáron álltam.
- Fogalmam sincs. Minden rendben?
- Mikor volt?- mosolygott rám. Mély levegőt vettem, majd kifújtam. Bólintottam, és indultam reggelizni. Mikor megfordúltam, mögöttem állt Ryan és Alex csodálkozva. Egy félmosoly kíséretében elhaladtam mellettük.
    Miután megreggelizem, s felmentem a szobámba, Harry ott várt. Karjaiba ugrottam, és szorosan öleltem. Beszívtam illatát, és ekkor tudatosodott, hogy 2 napom van arra, hogy érezzem a bódító illatát, mert egy ideig, tudtam, hogy nem fogom.

Katt

- Ne aggódj, csak vért vett le belőlem.
- Minek??- csodálkoztam.
- Mert szeret vizsgálódni, és vámpír vért még nem vizsgált. Azt mondta, hogy többre lesz szügsége, ezért dél után is adok neki.- mesélte, miközben fájdalmasan nézett rám.
- Biztos, hogy minden rendben? Olyan... furcsán nézel ki, és nézel rám!
- Két nap múlva, hetekig nem foglak látni! Addig élvezem, hogy látlak, ameddig csak tudom.
- Én is így vagyok vele!
- Viszont, szeretnélek valamire megkérni. Három valamire. Az egyik az, hogy kérlek vedd le a nyakláncot.
- Mi?- szakítottam félbe- De, így kommonikálhatunk, vagy mi!
- Igen, de, ha a tervet nézed, megutálsz, mert elhagylak, és Dylen karjaiba menekülsz...- mondta, majd megfeszült az állkapcsa.
- Jó, igaz.- elhúzódtam tőle, lekapcsoltam, és neki adtam.- És, mi a másik.
- Cserébe, húzd ezt fel.- a kezéről egy karkötőt levett, és rárakta az enyémre- Ezt akkor csináltam, mikor be voltam zárva. A hát szőrömböl..
- Mi?- néztem rá úgy mint egy idiótára.
- Csak viccelek, de, ez nagyon régi, szóval, vigyázz rá.
- És a harmadik?
- Máris mondom.
- Hajrá!
- "Tudom, hogy sohasem szeretted a hangodat a felvételen, sohasem akarod tudni, hogy mennyi a súlyod. Még mindig szereted belepréselni magad a nadrágjaidba, de te, tökéletes vagy nekem! Nem fogom engedni ezeket a kis dolgokat kicsúszni a számon. De, ha ez igaz, ez te vagy, te vagy, akihez hozzá lettek adva. Én szerelmes vagyok beléd, és ezekbe a kis dolgokba! És én épp megengedtem, hogy ezek a kis dolgok kicsússzanak a számon, mert ez te vagy, oh te vagy, te vagy, akihez hozzá lettek adva. És én szerelmes vagyok beléd, és ezekbe a kis dolgokba!"
     Könnyek csordultak a szemembe, arra gondoltam, hogy ha ez egy vers akar lenni, nem rímel, és ezen fel kuncogtam.
- Ne sírj!- törölte meg meleg kezeivel a könnyeimet.
- Meleg a kezed...
- Mindegy. Ezt egy dalból idéztem, amúgy, de ez sem számít, mert nem ezt akartam mondani. Fontos vagy nekem, és akármi is történjen, az is leszel. Ha meghalok, tudd, hogy a túlvilágon is szeretni foglak, ameddig nem leszel velem. De ez nem azt jelenti, hogy meghalj miattam! Éld az életet, és, 200-300 évesen, hamár kiöregedett boszi leszel, és még mindig szeretsz, tudd, hogy én is, és várok rád. Egy örökké valóságig. Ezért adom ezt neked.- belenyúlt a zsebébe. - Hogy emlékezz a szerelmemre, ránk.- kihúzta a kezét, és ökölbe szorította. Hátra lépett egy picit, majd lassan letérdelt. A keze már nem szorította a tárgyat, és megláthattam.

- Harry...- mondtam. Patakokban folyt a könnyem.
- Izabella Jessica Queen Elisabeth Mia Amaya Russo Lovell. Hozzám jössz?

ll. Chapter 9 - Mia

      Reggel, Harry szuszogására ébredtem. Déja vű érzetem volt. Nyitogatni kezdtem a szemeimet, s az ő szeme volt az első dolog amit megláttam. Zölden csillogtak, s szólongattak.
- Szia!- köszöntem.
- Jól aludtál?- csókolta meg a homlokom.
- Aha. Veled mindig jól alszom. És te?
- Én is veled. Fura, most minden olyan normális, nem?
- Igen, szerintem is, és ez nem tetszik. Valami fog történni.- szomorogtam el.
- De nem veled, szerencsére!- ölelt magához.
- Ne mondj ilyeneket!- bújtam a mellkasához- Óh, és ne kezdjünk nyál tengert árasztani, jó?
- Hmm?
- Ne legyünk olyanok, mint a nagyon nyálas párok, mert azok undorítóak!
- Rendben.
- Nem vagy éhes?- keltem fel, és bújtam bele egy köntösbe, amit tegnap este készítettem ki.
- De...
- Akkor mennyünk le reggelizni. Ja!- csaptam a homlokomra- Neked nem az kell, ami nekem!- mosolyogtam.
- De nem ám.- Kelt fel, s ő is egy köntösbe bújt.
     Mikor kinyitottam az ajtót, hogy lemenjünk enni, illetve csak én egyek, az ajtó előtt volt egy zsúr kocsi, megpakolva finomabbnál finomabb étkekkel, és az utolsó polcon(mert 3 polcos volt), 5 zacskó nullás vérrel. Harryvel egymásra néztünk, s betoltuk a szobánkba.
     Tegnap este, felfedeztük a tv-t, amin csak olasz nyelvű adók voltak, kivétel 3 hír tv. Mivel ezekre nem voltunk kíváncsiak, egy mesére kapcsoltam, miközben reggeliztünk. Harry nagyon aranyos volt. Mivel én értettem a poénokat, felkuncogtam, utánam ő is, pármásodperc késéssel. Ő azon nevetett, hogy én nevetek.
- Kérsz?- nyújtotta felém a harmadik vértasakot ami már csak a feléig volt.
- Nem tudom. Undorító.
- Hmm... az én vérem ízlett, nem?-bólintottam- Hát ez messze nem lesz olyan finom, de hidd el, nagyon finom.- győzködött.
- Mennyire el vagy telve magaddal!
- Nem, nem!-mosolyogta- A vámpírvér finomabb, az emberinél, ezt mindenki tudja! Csak te nem, pff..
- Pff! Te engem ne pff-ogj le!- hajoltam közel hozzá.
- Visszavonom, ha iszol, mondjuk 2 kortyot!
- Pff, add ide!- vettem ki a kezéből. Becsuktam a szemem, és a számhoz emeltem a csövét, majd kortyoltam egyet. Majd még egyet, és még egyet, és még egyet, egészen addig, amíg el nem fogyott.
- Vissza vonom, sőt!- tépte ki a kezemből az üres tasakot, és dobta el, majd rám vetette magát. Hevesen csókolózni kezdtünk, egészen addig, amíg be nem nyitottak.
      Elég kínos helyzetben talált Ryan, és Alex. Az ágyon feküdtem, felettem Harry, aki a fejem fölé fogta a kezeimet, s így csókolóztunk. A legfurább az volt, hogy mikor az ajtó kinyitódott, Harry nem hogy felpattant volna, vagy ilyenek, nem, ő inkább simán ráült a csípőmre, de az arca 10 centire maradt az enyémtől.
- Nem zavarunk, bazdmeg?- köpte a szavakat ránk Ryan.
- De, rohadtul, szóval, ha megtennétek, hogy leléptek....- mondta végig ezt Harry, úgy, hogy közben végig a szemembe nézett.
- Vadbarom! Szállj már le róla!- lökte le rólam Harryt, aki mellém zuhant az ágyra.
- Tudod, hogy kit lökdöss..- állt volna fel, de megfogtam, s a szemébe néztem, hozzá hajoltam, és lassan megcsókoltam.
- Fejezzétek már...
- Ó, fogd már be!- szakítottam félbe Alexet- Ide figyelj, éppen próbálom lenyugtatni őt, nehogy megöljen titeket!
- Pff... Ő? Minket?- nevettek fel.
      Harryre néztem, aki vörös szemekkel meredt a fiúkra. Megsimítottam az arcát.
- Ejtsük. 2 kérdés. Miért nincs itt varázs erőm, és miért jöttetek?
- Azért nincs, mert a házban, és a kertben mindenhol apró holdkövek díszelegnek. A holdkő hatására a varázsló/boszorkány és más természetfeletti lények nászából születő gyerekeinek a mágiája elveszik egészen addig, amíg ki nem lépnek a hatósugarából.- magyarázta Ryan.
- Azért jöttünk, mert délután 5-kor jön Dylan húga. Meg szeretne ismerni, szóval addig készülj fel. 5-re le kell menned a halig. Csak jöttünk szólni, de ha Harry így fojtatja, nem él sokáig!- fenyegetőzött Ryan.
- Tudjátok mit, takarodjatok a szobámból, kurvára rontjátok a levegőt! Viszlát!- mutattam az ajtó felé. Mind a ketten akartak volna még valamit mondani, de gonoszan néztem rájuk, ez által elindultak kifelé.
- Utálom őket!
- Nem vagy vele egyedül!- ugrottam rá, s adtam puszit a szájára.
     Egy ideig csak így feküdtünk, majd ő megtörte a csendet.
- Nincs kedved megint..
- Nincs!- szakítottam félbe.
- Honnan tudtad, hogy mit akartam mondani?
- Mindig a szexen jár az eszed... gondolom én.
- Nem jársz messze az igazságtól, de nem mintha a tied nem...
- Hé! Én nem csak arra gondolok.
- Amióta nem vagy szűz, azóta csak arra gondolsz.
- Na jó fogd be!
- Inkább be dugom..
- Na jó ez csak egyszer volt poén!- szálltam le róla, és mellé telepedtem.
- Furcsa volt hogy az én véremet szívtad. Úgy értem, hogy előjöttek a szemfogaid.
- Igen. Tényleg, ezen még nem gondolkodtam.

***

     Lefelé tartottam a lépcsőn, mikor megláttam a gyönyörű Miát. Barna haja fénylett. Amint leértem a lépcsőn a nyakamba ugrott és megölelt.
- Szia! Milyen csodás vagy! Esküszöm, azt hittem a bátyám csak kitalált.. De nem, tényleg csodaszép vagy! Óh, és ezt... neked adnám!- elengedett, majd maga előtt a kezében körbe körbe mutogatott, és egy csokor virág jelent meg benne.
- Köszönöm szépen, imádom a tulipánt!- mosolyogtam rá kedvesen.
- Dylan, ha nem haragszol, bár nem érdekel, elbeszélgetnék Bellával.- karon fogott, és elindultunk kifelé a kertbe.
     Mi. A. Franc? "Bár nem érdekel"? Dylan áradozott, hogy milyen jó fej, vagy mi.
      Mikor kiértünk, 40 méter után leültünk egy padra. Egy kör alakot írt le a kezével. Felém fordult, és sejtelmesen rám mosolygott.
- Nos, legyünk őszinték. Amióta eszemet tudom, utálom a bátyámat. Hogy miért? Tudod, vannak olyan emberek, akik a puszta jelenlétükkel felidegesítenek. Na, ő ilyen. Amikor kicsik voltunk, mindig bántott, de tényleg, mindig! Ezért megutáltam, úgy ahogy van. Mindent tudok rólad, és a mostani helyzetedről.
- Aha...- nem akartam elhinni amit mondott. ~Mi van ha én most kitárulkozom, de kiderül, hogy ez egy csel? Hogy Dylannek kémkedik, vagy tudja a fene...~ Végülis, hallgattam a megérzésemre, mert ő jó döntéseket hoz.

ll. Chapter 8. - Piano

- Kopogtak.- jelentettem ki.
- Tudom... Kár, hogy nincs több időnk.
- De majd lesz. Amint kitaláljuk, hogyan távolítjuk el Dylant, lesz időnk.
- Szerinted, mi ketten itt fogunk élni?- nézett rám nagy szemekkel.
- Nem tudom.
- Nem gondoltál bele? Figyelj. Dylan csakis azért engedett fel engem veled, mert tudta, hogy le fogunk feküdni. Megmondtam neki, illetve nyüszögtem neki, hogy ne merjen se úgy, se sehogy hozzád nyúlni, mert megölöm. Felröhögött, és azt mondta, hogy ugyan, én, megölni, mikor gyenge vagyok? De végül azt mondta, hogy ad egyetlen egy esélyt, mert neki azért, van valamennyi szíve, és ha már megöl engem, legyen egy szép estém.
- MI?- ültem fel- Mi az, hogy egy jó estéd? Mi az hogy megöl?
- Semmi. Nem fog megölni, mert szeret téged!
- Ho-hogy tudna szeretni, ha nem is ismer?? És, attól még megölhet!- röhögtem fel, kínosan.
- Az egész életedet végig kísérte. És, beléd szeretett. Én is csak most tudtam meg. Illetve, 3 napja. Addig, amíg te megvédesz engem, és ellenkezel, addig nem fog megölni engem, mert minden reménye elveszne, hogy belé szeress.
     Ismét nevetni kezdtem. Nem tudtam feldolgozni az infókat. Felálltam, és összeszedtem a ruháimat, majd a fehérneműbe vissza bújtam.
- Bella!- termett elém, amivel a frászt hozta rám.
- Ne Bellázz, itt nekem!- löktem félre, és sétáltam tovább egy ajtóhoz.
    Kinyitottam, és bent egy hatalmas gardrób szoba volt. A legelképesztőbb azonban, az volt, hogy az összes ruhám ott volt. Mind az amit a házban, és mind az amit Hawaii-n hagytam. Mind. Ám, egy külön sarokban rengeteg habos-babos hercegnői ruha lógott vállfákon, különböző színekben pompázva.
- Figyelj!- kapta el a kezem, és magához húzott. Karjai közt ficánkolni kezdtem, sikertelenül.- Csak azért nem mondtam el, mert nem akartam, hogy aggódj! Nem kell, rendben? Kérlek! Bízz bennem.
- A legutóbb mikor ezt mondtad eltűntél két hónapig.
- Tudod, hogy azóta sok dolog történt!
- Nem, nem tudom, mert fáj neked beszélni róla. Én ezt megértem. De Harry, ez nekem sok!
     Lassan, a száját a számhoz tette, s lágyan megcsókolt. Minden harag, és düh elszállt. Elhúzódtam, s magamhoz vontam.
- Én is.- suttogta a fülembe. Mosolyogni kezdtem, majd ő ellökött magától, a ruhák felé.- Na, öltözz!- paskolta meg a fenekem.
- Jó, de mit húzzak fel?
- Hát...- oda ment a sarokba, majd kutakodni kezdett, végül kivett egy fekete csipkés hosszú ruhát-
Hát, ez megfelel? Sőt, túl szép lennél benne, ezt nem veheted fel!- adta a kezembe a gyönyörűséget.
- Hülye...- forgattam a szemeimet, majd melltartómat kicsatoltam, és belebújtam a ruhába.
- Csak így? Eddig féltél előttem meztelenkedni.
- Most is! De ez csak a mellem...- nézte félre, vér vörös arcokkal.
     Felvettem, és beálltam egy tükör elé. Igazgattam egy kicsit, majd megint kopogást hallottunk. Gyorsan Harryre néztem.
- Figyelj! Próbálj meg itt maradni, oké. Vacsorázok, és ha tudok, felhozok valamit, hogy.. jah!-jutott eszembe, hogy a pasim egy vámpír- Akkor, én fel leszek töltődve, és te majd...- a nyakamra mutattam, s hozzá futottam. Megcsókoltam, majd az ajtóhoz siettem.
- Várj!- suttogta a fülembe az ajtóban- Vigyázz magadra!- csókolta meg a nyakam, majd belemélyesztette fogait, s egyetlen egy korty után, elengedett, s eltűnt mellőlem. Mikor visszanéztem, ő már az ágyban fekütt, és mosolygott rám. Intettem, majd kiléptem.
- Szia!- köszönt rám, egy velem egykorú lány.
- Szia, Bella vagyok!- nyújtottam kezet.
- Tudom, én Tamara vagyok.- a lány, pukedlizett, majd megcsókolta a kezem.
- Ezt, nekem nem kell csinálnod, okés?
- Okés. Gyere, kövess!- így tettem. Egy hatalmas ebédlőbe értünk. Hosszú asztal volt, bal és jobb oldalán 8-8 szék, + kettő a szélén. Dylan már ott várt.
- Gyönyörű vagy!- dicsért meg.
- Köszönöm...- mondtam halkan.
- Gyere, ülj csak le.- kihúzott egy széket nekem, majd mellém, a "családfő" helyére leült- Szeretnék megismerkedni veled, és eltölteni egy kellemes estét.
      Sok minden átfutott a fejemen. Ha kedves leszek vele, szinte mindent megkaphatok, amit csak akarok, szóval kihasználhatom. Ellenben, ha mégsem. Kicsesznék a testvéreimmel, a barátaimmal, és Harryvel. Megölte a bátyámat. Jó, oké, nem pont ő volt, de benne volt a keze. Ki tudja mit tenne, ha visszautasítanám? Elpusztítana mindenkit akivel beszélnék egy szót is? Na nem! Játszunk szerepet, mi?
- Oké. Ömm... mit fogunk enni? Elég régen ettem, és hát sok minden történt.- fogtam rövidre.
- Olaszos pennét, koktélparadicsommal, és brokkolival. Desszertnek, sajt torta.
     A nyál a számban összefutott. Sajt torta? Ez a gyerek tényleg mindent tud rólam!

 

      Viszonylag csendesen vacsoráztunk, mint két idegen. Mondjuk, tulajdonképpen azok is voltunk. Néha megdicsértük az ételt, hogy milyen ízletesen, és hogy soha nem ettünk még eddig ilyen finom tésztát. Ritkán egymásra mosolyogtunk, és úgy ennyi, ám, mikor végeztünk, megszólalt.
- Szereted a zenét, ugye?
- Persze.- mondtam. Csodálkoztam, hisz, nem úgy volt, hogy mindent tud rólam? Akkor meg minek kérdezi?
- Gyere velem!- nyújtotta a kezét. Elnéztem mellette, s felálltam. Megvonta a vállát, majd elindult, s én mögötte kullogtam.
      Egy percet mentünk, majd egy szobába értünk. Nem volt nagy, sőt, kisebb volt mint Dylan irodája, ám sokkal szebb is. A fehér falakon muskátlikat futtattak lefelé, s ennek közepén egy hófehér zongora állt.
- Tudsz énekelni?
- Igen.
- És szeretsz énekelni?
- Igen.- mondtam bőbeszédűen.
- Ed Sheerant ismered?- ült le a zongora mögé.
- Hogy ne ismerném? Egyenesen imádom! Hihetetlen az az ember! Nem, nem is ember, inkább valami zenélő űrlény!- szellemültem át, s léptem a zongorához.
- Thinkin Out Loud?
- Igen, elég sokszor hallgatom!
- Énekelnéd?- mosolygott rám.
- Hát... öm.. jó.- adtam be  derekam.

Katt

      Dylan játszani kezdett, s én énekelni. Behunytam a szemeimet, mintha nem lenne ott senki, és ez a zene csak magnóról menne, pont úgy, ahogy mindig.
      Csak azt sajnáltam nagyon, hogy Harry nem lehet itt, és láthatja. Persze, az jobb lett volna, ha egyáltalán ő lenne itt velem, nem Dylan!
      Utoljára lenyomta a billentyűt, s kinyitottam a szemem. Végig mosolyogtam, s elfeledkeztem minden rosszról, ami ért, mer ha énekelek, ezt hozza ki belőlem. Általában.
- Fantasztikus a hangod!- mondta.
- Köszönöm, de azért nem vagyok egy Ed.- mindketten felnevettünk.
- Tudod, hogy most milyen városban vagy?
- Nem, de tudom, hogy messze Rómától!
- Reggio Calabria-ban. Sicillia mellett.- mosolyogta- Nem rég találtam ezt az ingatlant, és a környék miatt, muszáj volt megvennem. És, mivel megvettem, be is költöztem. Most körülbelül még egy évig itt lesz a lakhely.
- Értem. Neked van testvéred?
- Igen, egy húgom, de ő bentlakásos iskolába jár. Talán holnap haza jön.
- Miért, holnap nincs iskola?
- Nem, holnap péntek van, és suli után elküldetek érte egy kocsit.
- Ja, úgy már más!- mosolyogtam- Hogy hívják?
- Mia. Úgy mint anyánkat. 16 éves. Nagy szája van, de alap helyzetben kedves. És, a korához képest, kiváló, kis boszorkány.- áradozta. Nem feleltem, csak mosolyogtam. Mit kellett volna tennem? Mit mondtam volna? Mia, hát persze! Hogy meri viselni ezt a nevet ő is meg az anyjuk is!- Ezzel bevágódtam volna... egyenesen egy koporsóba!
- Nos, szerintem, menny, és pihenny le! Későre jár már! Fél tízen kettő van. Reggel, amikor csak szeretnél, gyere le ide, és reggelizz meg.- állt fel a zongorától, s ment ki az ajtón.
- Köszönöm, élek majd a lehetősséggel!- loholtam utána.
- Kellemes este volt.- állt meg az ebédlő ajtajában.
- Igen, szerintem is!- mondtam igazat.
- Jó éjszakát!- hajolt az arcomhoz, ám én arrébb léptem, s elindultam fel a lépcsőn.
- Neked is!- szóltam vissza.
      Siettem felfelé ahogy csak tudtam, át a folyosón, egészen az ajtómig. Lenyomtam a kilincset, ám az zárva volt. Bekopogtam, majd mikor újra lenyomtam, nyitva volt.
- Szia!- köszöntött az ajtóban lézengő Harry.
- Szia...- zuhant a karjaiba.
- Mi van, ilyen rossz volt?- kapott fel, és leültettet az ágyra.
- Nem, sőt egészen "kellemes" volt.- mondtam orr hangon- Csak, nem szeretem őt, minek vacsorázzak vele? Ráadásul, mikor "búcsúzkodtunk", meg akart puszilni, igaz csak az arcom, de én elhajoltam, és feljöttem.- öleltem át őt.
- Óh, értem. Akkor mondok valami jó, rendben?- bólintottam- Mikor énekeltél, a nyakláncod közvetítette nekem, és csodálatos hangod van! És, mielőtt még azt hinnéd, hogy én használtam volna, te akartad, hogy lássam, szóval, te küldted nekem.
- Komolyan? Én pont az mondtam magamban, hogy kár, hogy nem láthattad! Jah! Figyelj, ha ez varázs nyaklánc, és anyukádtól kaptad, hogy figyeljen téged, és ő a munkahelyéről hozta, de ő nem tudta, hogy hol dolgozik, akkor te hazudtál nekem?
- Mi?
- Te mondtad, hogy anyukád adta neked, hogy tudja, hogy jól vagy e. Azt is mondtad, hogy anyukád a munkahelyéről hozta, de azt is, hogy ő nem tudta, hogy hol dolgozik. Akkor?
- Óh, értem, hát... Mielőtt... történt a tragédia, az előtt tudta meg két héttel. Akkor hozta, mert aggódni kezdett. Persze Gemmának is van. Ha akarunk, beszélhetünk, vagy üzenhetünk egymásnak ezen keresztül.
- Akkor már mindent értek!-mondtam- És most! Kelj fel, és hozz nekem egy trikót, köszi!- mutattam lomhán a gardrób felé.
- Igen is, felség!- kelt fel. Hozott egy szürke trikót. Felálltam, s hátat fordítottam neki.
- Segítesz levenni?



Sziasztok, Manók! Hát visszatértem, újult erővel, és zakatolunk előre. :) Nem csak ezen a történeten ügyködtem, hanem egy másikon is! Jövő héten publikálom azt is! Hogy mennyi olvasni valótok lesz! <3 Jó olvasást! <3 <3 <3