Chapter 4. - And I'm In Love...

 (Listen to this, while you read)

  Perrie a nővérem. Nagyon nehéz volt fölfogni. Ordítottam, hisztiztem, hogy mégis miért nem mondtak semmit. Perrie kedvesen azt mondta, hogy megérti, hogy most már nincs szükségem nővérre, de tudjam, hogy ő rá számíthatok. Perrienek azért kellett elmennie, mert ő akkor már tudott varázsolni, és Lien szerint rossz hatást gyakorolt volna rám. Mondjuk, a fiúk többször lógtak a suliból, és soha nem értettem miért. Már tudom, mindig elszöktek, hogy lássák a nővérüket! :') De ennek már egy napja. A fiuk hazamentek. Perrie megengedte, hogy az ő szobájában aludjak. Este nem jött be, és reggel sem találkoztam vele, szóval máshol aludt.
   Mikor sírva felébredtem, reggeli volt az asztalon gyümölcs saláta, és narancslé. Nagyon guszta volt de(utálom a kivit és) kedvem nem volt ahoz, hogy megegyem. Az italba belekortyoltam, de... Az sem akart lecsúszni a torkomon. Legszívesebben egész nap sírtam volna. Ez túl sok.
   Oké, valljuk be, mindenki arról álmodik, hogy képes legyen a lehetetlenre. De én nem! Soha nem akartam mást, mint egy normális életet, szülőkkel, családdal. E helyett, kijutott ez. Nem mondom, hogy olyan rossz életem van. Sok jó emlékem is kijutott nekem. De, keresek valamit, vagy valakit, ami vagy aki betölti az űrt a szívemben.
   Csak ültem egymagamban a szobában, és sírtam. Lassan egy órája. Hogy honnan jött annyi könny? Mikor már éppen befejeztem, kopogtak.
- Szia! Ne haragudj, csak bejöttem, megnézni.-ült le mellém Perr.
- Semmi gond.-töröltem meg mindkét kezemmel szemeimet.
- Hé! Az... Azt a gyűrűt. Én adtam, mielőtt elmentem volna. Elvarázsoltam, de nem gondoltam, hogy használni fogod! Egy különleges nyakláncra...-elhallgatott. A nyakamba nézett. Ott volt. Tudtam, hogy azon a láncon kaptam, ezért volt mind a kettő állandóan rajtam. Pezz szeme könnybe lábadt.~Itt mindenki mindig sír???? Milyen hatással van ez az épület???
- Nagyon.. Köszönöm. Sosem veszem le.
- Igen? Ő.. azért is jöttem, hogy gondoltam, örülnél, ha a városban laknál. Itt szinte mindenkiben megbízhatsz. Csak mond, hogy én vagyok a nővéred. Öhom... Itt egy térkép. Pénzed, úgy hiszem van. És... ne ijedj meg, itt mindenki természet feletti.- Odaadott egy üres, rajzlap méretű, kissé gyűrött papírt.- Ez egy varázs térkép. Gondolj arra, hogy lakás vagy szobát szeretnél a városban, és megmutatja őket, és azt ahol vagy. Meg persze, bármilyen utat megmutat akármilyen helyen.
- Oké. Köszönöm. De... ugye a vámpírok nem esznek meg?
- Nem...-kacagta- Nem igazán van sok vámpír erre felé. A suliba jár pár, és ilyenek.
- De, a vámpírok, meg a vérfarkasok, nem....
- De. Utálják egymást! De az iskola, egy.. Hogy is mondjam? Békés övezet. Itt nem lehet, semmi féle konfliktus. Ha igen, kirúgjuk őket a suliból. Innen a legtöbbnek nincsen hova menni.
- Értem. Köszönök mindent! De, ha nem bánod, indulnék.- utaltam rá finoman, hogy útban van.
- Óh, persze. Megyek is. Sok szerencsét!- Köszönt el, majd ki is sietett. Felhúztam az előtti napi szettemet, majd elindultam.

(Listen to this, while you read)

*

   Már a hetedik szobát néztem meg, de vagy nagyon öreg volt a kiadó, vagy nagyon furcsa(eleve furcsa, hogy valaki alakváltó, vagy varázsló) volt, de mindegyikkel volt gond. Éppen feladni készültem, és úgy gondoltam, a suliban jobb lesz, mikor a térképen megjelent még egy hirdetés. A város másik végén. Gondoltam, tegyünk egy próbát! Hát tovább indultam.
   Mikor megérkeztem, leszálltam a motoromról, és szemügyre vettem a házat. Nagy ház, annyi biztos. A kerítés két oldalán magas bokrok, annak közepén vasból viszonylag alacsonyabb nagy kapu, amin gondolom, be tud menni az autó is. Maga a ház két szintes. Tégla kirakású, cuki kéménnyel. Szóval, angolos.
   Bekopogtam. Alig 3 másodperc múlva, kinyitotta, egy fekete hajú, barna szemű, félisten~Igen! Csaj vagyok! Minden jól kinéző fiút akarok, hát nem?~. Édesen rám mosolygott.
- Szia! A szoba miatt vagy itt, ugye?
- Igen, a nevem...
- Várj!-szakított félbe- Gyere csak be!- beljebb mentem, és ő becsukta az ajtót, majd mellém állt.- Fiúk!-Egy kicsit hangosabban mondta, mint ahogy velem beszélt. ~Ezt igen furcsállom, hisz, kétlem hogy bárki is meghallaná, hacsak nem...- De.
- Mi de?- kérdeztem, bár már tudtam a választ.
- Jól gondolod!-kacsintott- Áh, fiúk. Most már bemutatkozhatsz!
- Én.. én..- Az élet egyik ritka pillanata volt, hogy nem tudtam megszólalni. A lélegzetem is megállt, sőt a szívem kihagyott sok ütemet(mondjuk, ha nem tudok lélegezni, ez megérthető...)
   Négy fiú állt előttem. A fekete hajúval együtt, ők voltak a világ legcsodálatosabb lényei. Nem úgy értem, hogy a vámpírok a legcsodálatosabbak, hanem, hogy elbűvöltek. Különösen az egyikük. Hosszabb haja, néhol átment göndörbe, szemei mint a smaragd, olyan zölden csillogtak. Mikor megláttam őt, a szívem nagyot dobbant(talán ez is a lélegzet miatt van) és a tarkómon egy meleg, csiklandós érzés futott át rajtam.  Nem hazudok, legszívesebben ott helyben letepertem volna.~ Bella! Ne álmodozz, ne akard szegényt leteperni!!!.
- Bella, tényleg ne akard!- súgta a fülembe a mellettem álló. Erre én még egy nagyon nagy levegőt vettem, és próbáltam a nevemet kimondani, több kevesebb sikerrel.
- A n-nevem Izabella E-Elisabeth R-Russo Lovell. D-de hívjatok csak B-Bellának.



Remélem tetszett ez a rész, és tényleg sajnálom, hogy ennyit késtem. 
Ha tetszik a blog iratkozz fel, vagy hagy nyomot!
Puxx: Flóí