ll. Chapter 8. - Piano

- Kopogtak.- jelentettem ki.
- Tudom... Kár, hogy nincs több időnk.
- De majd lesz. Amint kitaláljuk, hogyan távolítjuk el Dylant, lesz időnk.
- Szerinted, mi ketten itt fogunk élni?- nézett rám nagy szemekkel.
- Nem tudom.
- Nem gondoltál bele? Figyelj. Dylan csakis azért engedett fel engem veled, mert tudta, hogy le fogunk feküdni. Megmondtam neki, illetve nyüszögtem neki, hogy ne merjen se úgy, se sehogy hozzád nyúlni, mert megölöm. Felröhögött, és azt mondta, hogy ugyan, én, megölni, mikor gyenge vagyok? De végül azt mondta, hogy ad egyetlen egy esélyt, mert neki azért, van valamennyi szíve, és ha már megöl engem, legyen egy szép estém.
- MI?- ültem fel- Mi az, hogy egy jó estéd? Mi az hogy megöl?
- Semmi. Nem fog megölni, mert szeret téged!
- Ho-hogy tudna szeretni, ha nem is ismer?? És, attól még megölhet!- röhögtem fel, kínosan.
- Az egész életedet végig kísérte. És, beléd szeretett. Én is csak most tudtam meg. Illetve, 3 napja. Addig, amíg te megvédesz engem, és ellenkezel, addig nem fog megölni engem, mert minden reménye elveszne, hogy belé szeress.
     Ismét nevetni kezdtem. Nem tudtam feldolgozni az infókat. Felálltam, és összeszedtem a ruháimat, majd a fehérneműbe vissza bújtam.
- Bella!- termett elém, amivel a frászt hozta rám.
- Ne Bellázz, itt nekem!- löktem félre, és sétáltam tovább egy ajtóhoz.
    Kinyitottam, és bent egy hatalmas gardrób szoba volt. A legelképesztőbb azonban, az volt, hogy az összes ruhám ott volt. Mind az amit a házban, és mind az amit Hawaii-n hagytam. Mind. Ám, egy külön sarokban rengeteg habos-babos hercegnői ruha lógott vállfákon, különböző színekben pompázva.
- Figyelj!- kapta el a kezem, és magához húzott. Karjai közt ficánkolni kezdtem, sikertelenül.- Csak azért nem mondtam el, mert nem akartam, hogy aggódj! Nem kell, rendben? Kérlek! Bízz bennem.
- A legutóbb mikor ezt mondtad eltűntél két hónapig.
- Tudod, hogy azóta sok dolog történt!
- Nem, nem tudom, mert fáj neked beszélni róla. Én ezt megértem. De Harry, ez nekem sok!
     Lassan, a száját a számhoz tette, s lágyan megcsókolt. Minden harag, és düh elszállt. Elhúzódtam, s magamhoz vontam.
- Én is.- suttogta a fülembe. Mosolyogni kezdtem, majd ő ellökött magától, a ruhák felé.- Na, öltözz!- paskolta meg a fenekem.
- Jó, de mit húzzak fel?
- Hát...- oda ment a sarokba, majd kutakodni kezdett, végül kivett egy fekete csipkés hosszú ruhát-
Hát, ez megfelel? Sőt, túl szép lennél benne, ezt nem veheted fel!- adta a kezembe a gyönyörűséget.
- Hülye...- forgattam a szemeimet, majd melltartómat kicsatoltam, és belebújtam a ruhába.
- Csak így? Eddig féltél előttem meztelenkedni.
- Most is! De ez csak a mellem...- nézte félre, vér vörös arcokkal.
     Felvettem, és beálltam egy tükör elé. Igazgattam egy kicsit, majd megint kopogást hallottunk. Gyorsan Harryre néztem.
- Figyelj! Próbálj meg itt maradni, oké. Vacsorázok, és ha tudok, felhozok valamit, hogy.. jah!-jutott eszembe, hogy a pasim egy vámpír- Akkor, én fel leszek töltődve, és te majd...- a nyakamra mutattam, s hozzá futottam. Megcsókoltam, majd az ajtóhoz siettem.
- Várj!- suttogta a fülembe az ajtóban- Vigyázz magadra!- csókolta meg a nyakam, majd belemélyesztette fogait, s egyetlen egy korty után, elengedett, s eltűnt mellőlem. Mikor visszanéztem, ő már az ágyban fekütt, és mosolygott rám. Intettem, majd kiléptem.
- Szia!- köszönt rám, egy velem egykorú lány.
- Szia, Bella vagyok!- nyújtottam kezet.
- Tudom, én Tamara vagyok.- a lány, pukedlizett, majd megcsókolta a kezem.
- Ezt, nekem nem kell csinálnod, okés?
- Okés. Gyere, kövess!- így tettem. Egy hatalmas ebédlőbe értünk. Hosszú asztal volt, bal és jobb oldalán 8-8 szék, + kettő a szélén. Dylan már ott várt.
- Gyönyörű vagy!- dicsért meg.
- Köszönöm...- mondtam halkan.
- Gyere, ülj csak le.- kihúzott egy széket nekem, majd mellém, a "családfő" helyére leült- Szeretnék megismerkedni veled, és eltölteni egy kellemes estét.
      Sok minden átfutott a fejemen. Ha kedves leszek vele, szinte mindent megkaphatok, amit csak akarok, szóval kihasználhatom. Ellenben, ha mégsem. Kicsesznék a testvéreimmel, a barátaimmal, és Harryvel. Megölte a bátyámat. Jó, oké, nem pont ő volt, de benne volt a keze. Ki tudja mit tenne, ha visszautasítanám? Elpusztítana mindenkit akivel beszélnék egy szót is? Na nem! Játszunk szerepet, mi?
- Oké. Ömm... mit fogunk enni? Elég régen ettem, és hát sok minden történt.- fogtam rövidre.
- Olaszos pennét, koktélparadicsommal, és brokkolival. Desszertnek, sajt torta.
     A nyál a számban összefutott. Sajt torta? Ez a gyerek tényleg mindent tud rólam!

 

      Viszonylag csendesen vacsoráztunk, mint két idegen. Mondjuk, tulajdonképpen azok is voltunk. Néha megdicsértük az ételt, hogy milyen ízletesen, és hogy soha nem ettünk még eddig ilyen finom tésztát. Ritkán egymásra mosolyogtunk, és úgy ennyi, ám, mikor végeztünk, megszólalt.
- Szereted a zenét, ugye?
- Persze.- mondtam. Csodálkoztam, hisz, nem úgy volt, hogy mindent tud rólam? Akkor meg minek kérdezi?
- Gyere velem!- nyújtotta a kezét. Elnéztem mellette, s felálltam. Megvonta a vállát, majd elindult, s én mögötte kullogtam.
      Egy percet mentünk, majd egy szobába értünk. Nem volt nagy, sőt, kisebb volt mint Dylan irodája, ám sokkal szebb is. A fehér falakon muskátlikat futtattak lefelé, s ennek közepén egy hófehér zongora állt.
- Tudsz énekelni?
- Igen.
- És szeretsz énekelni?
- Igen.- mondtam bőbeszédűen.
- Ed Sheerant ismered?- ült le a zongora mögé.
- Hogy ne ismerném? Egyenesen imádom! Hihetetlen az az ember! Nem, nem is ember, inkább valami zenélő űrlény!- szellemültem át, s léptem a zongorához.
- Thinkin Out Loud?
- Igen, elég sokszor hallgatom!
- Énekelnéd?- mosolygott rám.
- Hát... öm.. jó.- adtam be  derekam.

Katt

      Dylan játszani kezdett, s én énekelni. Behunytam a szemeimet, mintha nem lenne ott senki, és ez a zene csak magnóról menne, pont úgy, ahogy mindig.
      Csak azt sajnáltam nagyon, hogy Harry nem lehet itt, és láthatja. Persze, az jobb lett volna, ha egyáltalán ő lenne itt velem, nem Dylan!
      Utoljára lenyomta a billentyűt, s kinyitottam a szemem. Végig mosolyogtam, s elfeledkeztem minden rosszról, ami ért, mer ha énekelek, ezt hozza ki belőlem. Általában.
- Fantasztikus a hangod!- mondta.
- Köszönöm, de azért nem vagyok egy Ed.- mindketten felnevettünk.
- Tudod, hogy most milyen városban vagy?
- Nem, de tudom, hogy messze Rómától!
- Reggio Calabria-ban. Sicillia mellett.- mosolyogta- Nem rég találtam ezt az ingatlant, és a környék miatt, muszáj volt megvennem. És, mivel megvettem, be is költöztem. Most körülbelül még egy évig itt lesz a lakhely.
- Értem. Neked van testvéred?
- Igen, egy húgom, de ő bentlakásos iskolába jár. Talán holnap haza jön.
- Miért, holnap nincs iskola?
- Nem, holnap péntek van, és suli után elküldetek érte egy kocsit.
- Ja, úgy már más!- mosolyogtam- Hogy hívják?
- Mia. Úgy mint anyánkat. 16 éves. Nagy szája van, de alap helyzetben kedves. És, a korához képest, kiváló, kis boszorkány.- áradozta. Nem feleltem, csak mosolyogtam. Mit kellett volna tennem? Mit mondtam volna? Mia, hát persze! Hogy meri viselni ezt a nevet ő is meg az anyjuk is!- Ezzel bevágódtam volna... egyenesen egy koporsóba!
- Nos, szerintem, menny, és pihenny le! Későre jár már! Fél tízen kettő van. Reggel, amikor csak szeretnél, gyere le ide, és reggelizz meg.- állt fel a zongorától, s ment ki az ajtón.
- Köszönöm, élek majd a lehetősséggel!- loholtam utána.
- Kellemes este volt.- állt meg az ebédlő ajtajában.
- Igen, szerintem is!- mondtam igazat.
- Jó éjszakát!- hajolt az arcomhoz, ám én arrébb léptem, s elindultam fel a lépcsőn.
- Neked is!- szóltam vissza.
      Siettem felfelé ahogy csak tudtam, át a folyosón, egészen az ajtómig. Lenyomtam a kilincset, ám az zárva volt. Bekopogtam, majd mikor újra lenyomtam, nyitva volt.
- Szia!- köszöntött az ajtóban lézengő Harry.
- Szia...- zuhant a karjaiba.
- Mi van, ilyen rossz volt?- kapott fel, és leültettet az ágyra.
- Nem, sőt egészen "kellemes" volt.- mondtam orr hangon- Csak, nem szeretem őt, minek vacsorázzak vele? Ráadásul, mikor "búcsúzkodtunk", meg akart puszilni, igaz csak az arcom, de én elhajoltam, és feljöttem.- öleltem át őt.
- Óh, értem. Akkor mondok valami jó, rendben?- bólintottam- Mikor énekeltél, a nyakláncod közvetítette nekem, és csodálatos hangod van! És, mielőtt még azt hinnéd, hogy én használtam volna, te akartad, hogy lássam, szóval, te küldted nekem.
- Komolyan? Én pont az mondtam magamban, hogy kár, hogy nem láthattad! Jah! Figyelj, ha ez varázs nyaklánc, és anyukádtól kaptad, hogy figyeljen téged, és ő a munkahelyéről hozta, de ő nem tudta, hogy hol dolgozik, akkor te hazudtál nekem?
- Mi?
- Te mondtad, hogy anyukád adta neked, hogy tudja, hogy jól vagy e. Azt is mondtad, hogy anyukád a munkahelyéről hozta, de azt is, hogy ő nem tudta, hogy hol dolgozik. Akkor?
- Óh, értem, hát... Mielőtt... történt a tragédia, az előtt tudta meg két héttel. Akkor hozta, mert aggódni kezdett. Persze Gemmának is van. Ha akarunk, beszélhetünk, vagy üzenhetünk egymásnak ezen keresztül.
- Akkor már mindent értek!-mondtam- És most! Kelj fel, és hozz nekem egy trikót, köszi!- mutattam lomhán a gardrób felé.
- Igen is, felség!- kelt fel. Hozott egy szürke trikót. Felálltam, s hátat fordítottam neki.
- Segítesz levenni?



Sziasztok, Manók! Hát visszatértem, újult erővel, és zakatolunk előre. :) Nem csak ezen a történeten ügyködtem, hanem egy másikon is! Jövő héten publikálom azt is! Hogy mennyi olvasni valótok lesz! <3 Jó olvasást! <3 <3 <3